fél12 elmúlt és Neked írok, ahelyett hogy Rippl-Rónai művészetét marcangolnám ízekre. Mert akárhogy is van, te jelented nekem a szellemi közösséget, és én meg neked azt hiszem. Talán ez majd elmúlik, vagy elhomályosul, mindenesetre most nem zavar. Minden mate teát megittam amit itthon találtam, most már nem alszom pár napig. Pár napja ugyan azokat a szavakat vágtam Kormos arcába amiket te az enyémbe még évekkel ezelőtt és éveken át. Hogy bizonytalanság, kényszer, menekülés, félelem, aggodalom és ugyan majd meglátjuk. Mikor észrevettem magam, hogy miket mondok hirtelen leültem. Nem hittem el, hogy ezt most én teszem, és azzal akivel sosem akarnék olyat tenni mint akkor te énvelem. hejj de bonyolultságos.
A másik. A hegedűs. Olyan vagy mint egy idegesítő motoszkáló gondolat, egy egér aki kaparja a falvédőt és nem hagy aludni. Tudom, hogy jó tudna lenni, és tudom hogy egyszer már volt. voltál, voltunk. nem tudom mikor de így van, én felismertelek, te meg úgy sem hiszed el a nyílvánvalót. Szóval kicsit zavar ez az eleve elrendeltség érzés, hogy Zsófikám itt aztán nincs kecmec övé leszel szőrőstűl bőröstűl és talán még boldog is leszel. Mint egy puha és meleg szakadék amit nem lehet kikerülni.
Nem akarok több Dávidot gyártani magam köré, de én sem méltóztatok más pórázán legelészni, törékeny az egyensúly. Kormossal szerintem sikerülne, vele azt hiszem minden sikerülhetne. De legelőször azt akarom, hogy egyedül sikerüljön. Sokminden. Teleírni sok sok oldalt csodás szellemem szüleményeivel, felvételizni, nyelvvizsgázni, felvételt nyerni, elmenni innen anélkül hogy belepusztulnék. Talpra állni, egyedül. Nem tudok most alkudozni, nem tudok elhallgatni - rossz barátnő leszek? Micsoda közhelyek, arconcsapnám magam a legközelebbi enciklopédiával. Nehéz heteket élünk de én most is érzem hogy Istenke simogatja a hátam, például valamelyik reggel, mikor egy rettenetes hét volt mögöttem, és szorongós fogcsikorgatós éjszakák, egyszer csak másnap kitisztult az ég. Sütött a Nap és csillogtak sőt! ragyogtak a szállingózó hópelyhek. Akkor már nem tudtam nem örülni mindennek ami körülöttem van. Minden éles körvonalat kapott, beilleszkedett a helyére, mint annó a villamoson mikor el akartál hagyni és én magamba roskadtam. Látod? megint bántalak, hogy ilyenekre emlékeztetlek. ezért ebből talán még az tűnik ki, hogy nem vagyok túl mindenen ami te vagy. Kormoska mit csinálhat most new york city forgatagában? Mindjárt éjfél. nála csak este 6. kinn zuhog a hó. megállt a fény az utcákon, az örökérvényű sárga holdsereg, emlékszel? ezt is tőled loptam. sok mindent vettem tőled. talán adtam is valamicskét.
Megettem az összes mandarint, felhívnám a pomázi muzsikust. Talán alszik már, mint nyáron a leánder az ablak alatt. Apa jut eszembe, az ablakról. Meg az hogy minden lábnyomát megcsókolnám. Sokszor gondolok arra, hogy nem akarok elmenni innen, hogy nekem itt a jó. Hogy itt vagytok ti, a legjobb barátok a Föld fundamentumán és itt van a legjobb család, és Szentendre meg Budapest akik olyan régi barátaim már mint a két tenyerem. És akkor itt harcolok a személyigazolványommal hadonászva vágtatnék akármelyik határ felé. Válaszút, ezt a kártyát húztam még annó abban a fehér lepedős labirintusban. Te is ott voltál. emlékezhetsz rá. Akkor is volt egy válaszút most is van. Mindig lesz is talán. Csak ez a kettősség nem hagy nyugodni.
Tatára gondolok, meg Papa érdes kezére amivel levágta a kakast aki bántani merészelt. Iván mondta - sose felejtsd honnan jöttél.
csak azt tudnám, hogy hová tartok.
