elfolyt

valami nagyon felbillent és most olyan életet élek ami sokszor teljesen idegennek tűnik a számomra. hazajöttem, elköszöntem mcrtől ott abban a szép kicsi parkban natika levelével az ölemben. többen megkérdezték hogy jól vagyok-e teljesen lebőgtem a szemceruza nyomokat azokról a fekete zajokról. Olyan hirtelenséggel mentem el onnan, mint mikor ott találtam magam a beszálló kártyámmal a budapesti repülőtéren. Valahogy sosem tudtam rendesen elköszönni. minden hiányzik, az összes utcakő az északi akcentus, a fények a zajok talán még az a mélységes magány is amit ott éreztem. mert legalább éreztem valamit. most csak üresség van. nagy sötétkék hömpölygő üresség aminek a felszínén lubickolok. 

Matt segített levinni a bőröndömet a 3. emeletről és azt mondta, hogy ez legalább 50 kg.  Vékony de erős karjai voltak, Nem azon a napon szerettem belé, hanem mikor azt mondta, hogy rám bízza hogy látjuk-e még egymást.  A 24. születésnapomat és a következő napokat is együtt töltöttük sosem éreztem még ilyen furcsa keserédes bizsergést mikor vele voltam, olyan rétegeimet mozgatta meg amikről nem is tudtam, hogy létezik. pedig csak egy deszkás szeplős törött fogú kisfiú volt manchesterből akinek semmi sem szent. semmi közöm nem volt hozzá a szó átvitt értelmében sem de sokszor éreztem azt, hogy nem akarom ott hagyni. hogy hintázni és kergetőzni akarok vele, mint egy 12 éves kislány és nem törődni az igazi élettel. mikor elköszönt sírva mentem fel a lépcsőn furcsa katarktikus sírás volt majdnem nevetés..neki adtam egy gyűrűmet. elég színpadias. mikor hazaértem még sokat beszéltünk aztán egyre ritkábban. de még ma is gondolok azokra a napokra mikor bejártuk az egész várost és én nem akartam elengedni a kezét.

 Kócoskával elváltunk egymástól. tudom, hogy hiányzik és tudom, hogy fáj de nincs semmi de semmi amit tehetnék értünk. egyszerűen kitisztult a kép. hogy minden amiről álmodtunk, csak ábránd marad és amint kikerültem ebből a dkny illatú álomból minden egyre félelmetesebbnek és üresebbnek tűnt és tűnik még most is - de legalább valóságosnak.  Mert már nincsenek tervek nincsenek álmok csak a jelen van és sok elkapkodott döntés. mit nem adnék ha most megint visszakerülnék oda, az utolsó napomra mcrben mikor Matt megölelt és elmentem enni abba a meleg bárba ahol Sarah megmelegítette nekem az utolsó adag édeskrumpli levest pedig már zárni akartak. bárcsak megint láthatnám natikát és megölelhetném clara-t. 

olyan furcsa, hogy nem te hiányzol most hanem az életem egy másik országban. talán ezért fáj ez mert túl hirtelen szakadtam ki onnan nem tudtam letenni még azt a fonalat.   most meg mint egy gyáva kiskutya dörgölőzöm a farkasokhoz. 

semmit sem értek

csak arra az üres játszótérre tudok gondolni ahol összebarátkoztunk azzal a kóborkutyával. minden fenyőtüskére emlékszem minden annyira élénk még, előtte az erdőben ültem borzasztóan fújt a szél és nagyon szomorú voltam. ugyan az ismétlődik meg csak most nem a nagy pilisszentiváni fák alatt rogyok magamba hanem Brooklynban egyedül a lila-fehér-fekete nappaliban. ahol egyetlen egy kék vázának sincs hely. úgy érzem, hogy itt nekem sincs hely. én vagyok az a kurva kék váza. olyan dühös vagyok. összetörnék mindent magamat legelőször. Tiha most dörzsölhetné a tenyerét meg jöhetne a "én megmondtam" na de mindegy is. Ádámnak igaza van. az élet nehéz minek nehezítsük meg egymásét is minek okozzunk még több fájdalmat egymásnak mikor így is annyi van. az a vicces tudod, hogy most úgy érzem hogy az én fájdalmam középpontjában egyedül te állsz és nyomkodod a telefonodat. én meg csak állok és nézlek és nézlek és egyre jobban veszítem el az egyensúlyomat.
egyedül vagyok
teljesen egyedül.