csak arra az üres játszótérre tudok gondolni ahol összebarátkoztunk azzal a kóborkutyával. minden fenyőtüskére emlékszem minden annyira élénk még, előtte az erdőben ültem borzasztóan fújt a szél és nagyon szomorú voltam. ugyan az ismétlődik meg csak most nem a nagy pilisszentiváni fák alatt rogyok magamba hanem Brooklynban egyedül a lila-fehér-fekete nappaliban. ahol egyetlen egy kék vázának sincs hely. úgy érzem, hogy itt nekem sincs hely. én vagyok az a kurva kék váza. olyan dühös vagyok. összetörnék mindent magamat legelőször. Tiha most dörzsölhetné a tenyerét meg jöhetne a "én megmondtam" na de mindegy is. Ádámnak igaza van. az élet nehéz minek nehezítsük meg egymásét is minek okozzunk még több fájdalmat egymásnak mikor így is annyi van. az a vicces tudod, hogy most úgy érzem hogy az én fájdalmam középpontjában egyedül te állsz és nyomkodod a telefonodat. én meg csak állok és nézlek és nézlek és egyre jobban veszítem el az egyensúlyomat.
egyedül vagyok
teljesen egyedül.
