Nyárelő

A totális összeomlás és gyermeki kétségbeesés avagy a nyúlós nyálú pánik 3. napján történt. 

Reggel anya válla, később az érdes törölköző majd a szürke kardigánom ujja nyelte el mélységesen fájdalmas és kristálytiszta könnyeimet. Ilyen nemes szomorúsággal mentem dolgozni, még a metró zakatolása is melankólikus volt, a nehéz mellkasomtól szinte leszakadtak az ülések, az emberek riadozva nézték a dagadt szemű, kialvadtan, karikás szörnyet. 

Mikor a galériában leültem a fehér karcos tetejű asztal mögé és felszürcsöltem a maradék zöldséglevesem, hátrabillentett fejjel csak arra tudtam gondolni abban a gyönyörű óriás belmagasságú szecessziós lakásban, hogy én mindig, mindig, mindig megszívom.
Hogy rajtam nem száraz, hanem nedves átok van, hogy mindig sírás lesz a vége, minden hatalmas szerelemnek. 

Miközben ezeken a derűs és könnyed gondolatokon rágódtam, felcsengetett valaki. Megmozdulni is fáj. Minden fáj. 
Kinyitom az ajtót, hallom a lassú komótos lépteket. Mikor belépett az ajtón, nem tudtam még, hogy Ő lesz az, aki megváltja nekem aznap a világot.

Egy fiatal tekintetű, nevető ráncos öreg művész bácsi volt, Lakner régi barátja. Mikor belépett körbenézett, és mintha egy pillanat alatt mindent felmért volna, a többi festmény megtekintése helyett, odalépett szegény sápadt önmagamhoz és csak ennyit mondott.

- Ismerem Laknert.
-Igen én is ismerem, nagyszerű művész. 
- Az hát. Zseni.

Mikor már megkönnyebbültem volna, hogy ennyi volt a beszélgetés, egyszer csak hirtelen elmesélte átszökését a határon, még ötven évvel ezelőtt, vizsgáit a magyar és a svájci művészeti főiskolán, a félelmet amit mindig átfordított tenniakarásba és azt a sok sok kalandot és ötletet ami eddig végigkísérte az életét. Furcsa volt, lassan érezni kezdtem, hogy felolvad bennem a hó. Nem tudom, hogy mondtam e neki, vagy kitalálta, de tudta, hogy összetörték a szívem és épp a szakadék szélén himbálózom.

Ami ezután következett az maga volt a csoda.

Nem sokat meséltem neki magamról, szomorú voltam bizalmatlan de kíváncsi. Az öreg művész finoman hátradőlt a fehér kanapén keresztbe vetette lábait majd belekezdett.

- Tudja jó ezeket a munkákat itt látni. Élnek. Ez egy kis galéria, de csodás atmoszférája van. Itt van maga, és a műalkotások így válnak teljessé. A maga jelenlétében. Gondolt már erre?

Talán ekkor kezdtem el sóhajtozni, hogy egy pár napja törtek porrá és öntötték le savval a lelkem, úgy, hogy aztán csurig hánytam a mosdókagylót a belvárosi fekete csempés fürdőszobában zokogás közben és azt sem tudtam, hogy fogom én ezt túlélni..

- Tudja én nem ismerem magát, de ismerem a nőket, ismerem az életet mert öreg vagyok és többet tapasztaltam ebben az életben mint sokan mások. Ha magára nézek, nem látok semmiféle sötétséget, depressziót vagy keserűséget. Örömet és életet látok még a könnyei mögött is. Maga egy főnyeremény, talán néha kicsit szeszélyes de hatalmas szíve van, magának még csak most jön a felfelé ívelés. De azért egy doktorit szerintem csináljon meg, tudja az nagy komolyságot vált ki a többi emberből és magának meg önbizalmat ad. 
Tudja nincsen árnyék fény nélkül, minden ütés elindít valamit, előre visz hatás ellenhatás.  Nincsenek kudarcok csak tapasztalás és tanulás. Nem azzal kell foglalkozni, hogy mi fáj, mert fájni mindig tud valami, abban nincs semmi kaland és kihívás. Azt nézze, hogy hol van a helye a világban, mit tanult önmagáról, hogyan tudná önmagát fejleszteni. Tanuljon meg németül, ha pénzt akar keresni, menjen oda ahol pénz van. Én mindig ihletet kapok és új ötletek után iramodok, ahogy csak tudok. Inspirációt mindig mindenhonnan lehet szerezni, csak legyen figyelmes és nyitott. Tudja egyszer megtanultam vitorlázni, egyik alkalommal hirtelen elsötétült az ég, és óriási hullámok csaptak át a fejem felett. Féltem hogy a hullámzás besodor az óceán közepébe. Valahogy el kellett érnem a partot. No akkor jöttem rá, hogy a célomat elérni nem csak egyenes könnyű mozdulatokkal lehet, hanem lassan cikk-cakkban haladva is. Magának is ezt javaslom, gondoljon erre, a mi életünk egy hatalmas végtelenség, egy gyönyörű óceán. Van egy nagyon kedvenc svájci mondásom : A fű nem fog attól gyorsabban nőni ha huzogatják.. Fontolja meg, engem ez sok nehézségen átvitt. Maga olyan mint egy görög szobor, szép feje van. Finom, romantikus és elegáns, de mégis van magában valami, olyan mint a bors, erős. El kell mennie az Etnához, maga olyan mint az Etna, ha le kellene fényképeznem Önt én oda ültetném, aztán egy francia kastélyba. Nekem világ életemben együtt kellett dolgoznom a nőkkel. Ők mentették meg az életemet. Amikor az egyetemről kikerültem, felvettek egy elképesztően exklúziv és nívós divatmagazinhoz. Alig beszéltem a nyelvet de megtanultam figyelni, és ezt mindenki imádta. Már barátnőm volt az első héten, mikor még semmim sem volt. Én fotóztam a modelleket a világ minden részén, húsz éven keresztül. Az a modell aki kacérkodni, kurváskodni akart, azt azonnal kirúgtam. Én a lelket kerestem meg mindenkiben. Engem semmi sem érdekelt, csak az, hogy hogyan éreznek, gondolkodnak a nők. Akkor tanultam meg mindent amit az emberekről lehet ezen a világon. A szemek mindent elárulnak, a mozgás a kéz tartása a non verbalitás, rettentő fontos. Maga olvas az emberekben mert hatalmas lelke van. Látom magán, ez egy adottság, becsülje meg. Legalább olyan adottság és készség mint az őszinteség, aminek akár hiszi akár nem hatalmas értéke van még ma is. Ahol én élek, a szónak óriási ereje van, ha valaki megegyezik valakivel szóban az olyan erővel bír mint itt egy hivatalos írásos szerződés. Ezt hiányolom az én drága szülőhazámból, a derűt és a becsületességet. Túl sok a bizalmatlanság és az árulás Budapesten, ritkán találkozom olyan pozitív személyiséggel mint maga. Most nézze meg ezt a festményt, sok elfolyó összefolyó festékfolt, ebben nem csak tudás inkább ötlet van. Mondjuk hogy mi vagyunk a fehér pöttyök a szétfolyó festékfoltokon. Hová tenné magát? Melyik pötty lenne maga? Ne mondja meg nekem, csak gondolkodjon el rajta. 

Ezen a szerda délutánon, mikor a nap aranysárgán besütött a galéria halszálkás parkettáira ez az öreg kócos festő visszalökött az életbe. Mindent elmondott úgy és akkor amikor szükségem volt rá. Finoman, kedvesen sok szeretettel és türelemmel. Az óriás nehezéket lebillentette a mellkasomról és úgy éreztem, hogy már nem fáj minden lélegzetvétel.
Nem találtam szavakat. Mondta hogy látogassam meg, ha Svájcban járok. Én csak annyit mondtam, hogy a lehető legjobbkor jött, és köszönöm, hogy a 3 napból amit Budapesten tölt, ezt a pár órát rám szánta.

Aztán kiléptem az utcára, ahol jázmin illat volt és napsütés.