Olyan sokat gondolok Rád mostanában Attila. A szavaid kinyitják kopottas ablakaimat, mint mikor az asztalon feküdtem meztelenül. Hűvös nyári szellő szaladt be az ablakon. Sok kékre kellett gondolnom, hogy a tűk működjenek. Tihamér szemére gondoltam, aztán a tengerre.
Vérzik a szívem érted, és ma először gondoltam arra, hogy én vagyok a Judit pontosabban én voltam Ő. Aki megtalálta a zsebedben a Flórának írt verset...aki minden nap a küszöbödön állva várt hogy hazaérkezz. Te mondtam talán a 300. oldalon talán máshol, de a lényeg megmarad. Vártam rád a játszótéren és nem jöttél, pedig a szebbik kalapomat vettem fel miattad.
Ilyenkor vajon, ki az ostoba? Szerintem mindig az, aki várakozik.
A kiszolgálatottság sosem lehet elegáns.
Iván képzeld.
Csomagot kaptam otthonról, a mi csodálatos cseresznyefás budakalászunkról. A hatalmas doboz alján megtaláltam Anya régi József Attila összesét amit már évek óta a szekrényemen őrzök.
Azóta minden este olvasok belőle néhány oldalt. Könnyzápor. Mintha egy hatalmas kútba néznék. Egy hatalmas mély hűvös kútba.
Más lett a szomorúság is. Sokkal tisztább. Olyan ez mint egy megtisztulás. Azt hiszem nem lehet máshol élni. Mert ez a messzeség mindig fáj, mint mikor meghal az akit szeretünk. Mert most sem fáj kevésbé, ha a Tatára vagy a Papára gondolok és arra hogy milyen érzés volt megfogni a kezüket.
Egyszer Apa azt mondta, hogy milyen érdekes foglalkozása van a költőknek, azokat a szavakat amiket mi mind ismerünk és használunk olyan sorrendbe teszik, ami másokat boldoggá tesz. Ha ez eszembe jut, mindig vidám leszek. Csak sorrendbe kell tenni a megfelelő szavakat Iván.
Talán a vasszögek is meghajlanak egyszer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése