Nyárelő

A totális összeomlás és gyermeki kétségbeesés avagy a nyúlós nyálú pánik 3. napján történt. 

Reggel anya válla, később az érdes törölköző majd a szürke kardigánom ujja nyelte el mélységesen fájdalmas és kristálytiszta könnyeimet. Ilyen nemes szomorúsággal mentem dolgozni, még a metró zakatolása is melankólikus volt, a nehéz mellkasomtól szinte leszakadtak az ülések, az emberek riadozva nézték a dagadt szemű, kialvadtan, karikás szörnyet. 

Mikor a galériában leültem a fehér karcos tetejű asztal mögé és felszürcsöltem a maradék zöldséglevesem, hátrabillentett fejjel csak arra tudtam gondolni abban a gyönyörű óriás belmagasságú szecessziós lakásban, hogy én mindig, mindig, mindig megszívom.
Hogy rajtam nem száraz, hanem nedves átok van, hogy mindig sírás lesz a vége, minden hatalmas szerelemnek. 

Miközben ezeken a derűs és könnyed gondolatokon rágódtam, felcsengetett valaki. Megmozdulni is fáj. Minden fáj. 
Kinyitom az ajtót, hallom a lassú komótos lépteket. Mikor belépett az ajtón, nem tudtam még, hogy Ő lesz az, aki megváltja nekem aznap a világot.

Egy fiatal tekintetű, nevető ráncos öreg művész bácsi volt, Lakner régi barátja. Mikor belépett körbenézett, és mintha egy pillanat alatt mindent felmért volna, a többi festmény megtekintése helyett, odalépett szegény sápadt önmagamhoz és csak ennyit mondott.

- Ismerem Laknert.
-Igen én is ismerem, nagyszerű művész. 
- Az hát. Zseni.

Mikor már megkönnyebbültem volna, hogy ennyi volt a beszélgetés, egyszer csak hirtelen elmesélte átszökését a határon, még ötven évvel ezelőtt, vizsgáit a magyar és a svájci művészeti főiskolán, a félelmet amit mindig átfordított tenniakarásba és azt a sok sok kalandot és ötletet ami eddig végigkísérte az életét. Furcsa volt, lassan érezni kezdtem, hogy felolvad bennem a hó. Nem tudom, hogy mondtam e neki, vagy kitalálta, de tudta, hogy összetörték a szívem és épp a szakadék szélén himbálózom.

Ami ezután következett az maga volt a csoda.

Nem sokat meséltem neki magamról, szomorú voltam bizalmatlan de kíváncsi. Az öreg művész finoman hátradőlt a fehér kanapén keresztbe vetette lábait majd belekezdett.

- Tudja jó ezeket a munkákat itt látni. Élnek. Ez egy kis galéria, de csodás atmoszférája van. Itt van maga, és a műalkotások így válnak teljessé. A maga jelenlétében. Gondolt már erre?

Talán ekkor kezdtem el sóhajtozni, hogy egy pár napja törtek porrá és öntötték le savval a lelkem, úgy, hogy aztán csurig hánytam a mosdókagylót a belvárosi fekete csempés fürdőszobában zokogás közben és azt sem tudtam, hogy fogom én ezt túlélni..

- Tudja én nem ismerem magát, de ismerem a nőket, ismerem az életet mert öreg vagyok és többet tapasztaltam ebben az életben mint sokan mások. Ha magára nézek, nem látok semmiféle sötétséget, depressziót vagy keserűséget. Örömet és életet látok még a könnyei mögött is. Maga egy főnyeremény, talán néha kicsit szeszélyes de hatalmas szíve van, magának még csak most jön a felfelé ívelés. De azért egy doktorit szerintem csináljon meg, tudja az nagy komolyságot vált ki a többi emberből és magának meg önbizalmat ad. 
Tudja nincsen árnyék fény nélkül, minden ütés elindít valamit, előre visz hatás ellenhatás.  Nincsenek kudarcok csak tapasztalás és tanulás. Nem azzal kell foglalkozni, hogy mi fáj, mert fájni mindig tud valami, abban nincs semmi kaland és kihívás. Azt nézze, hogy hol van a helye a világban, mit tanult önmagáról, hogyan tudná önmagát fejleszteni. Tanuljon meg németül, ha pénzt akar keresni, menjen oda ahol pénz van. Én mindig ihletet kapok és új ötletek után iramodok, ahogy csak tudok. Inspirációt mindig mindenhonnan lehet szerezni, csak legyen figyelmes és nyitott. Tudja egyszer megtanultam vitorlázni, egyik alkalommal hirtelen elsötétült az ég, és óriási hullámok csaptak át a fejem felett. Féltem hogy a hullámzás besodor az óceán közepébe. Valahogy el kellett érnem a partot. No akkor jöttem rá, hogy a célomat elérni nem csak egyenes könnyű mozdulatokkal lehet, hanem lassan cikk-cakkban haladva is. Magának is ezt javaslom, gondoljon erre, a mi életünk egy hatalmas végtelenség, egy gyönyörű óceán. Van egy nagyon kedvenc svájci mondásom : A fű nem fog attól gyorsabban nőni ha huzogatják.. Fontolja meg, engem ez sok nehézségen átvitt. Maga olyan mint egy görög szobor, szép feje van. Finom, romantikus és elegáns, de mégis van magában valami, olyan mint a bors, erős. El kell mennie az Etnához, maga olyan mint az Etna, ha le kellene fényképeznem Önt én oda ültetném, aztán egy francia kastélyba. Nekem világ életemben együtt kellett dolgoznom a nőkkel. Ők mentették meg az életemet. Amikor az egyetemről kikerültem, felvettek egy elképesztően exklúziv és nívós divatmagazinhoz. Alig beszéltem a nyelvet de megtanultam figyelni, és ezt mindenki imádta. Már barátnőm volt az első héten, mikor még semmim sem volt. Én fotóztam a modelleket a világ minden részén, húsz éven keresztül. Az a modell aki kacérkodni, kurváskodni akart, azt azonnal kirúgtam. Én a lelket kerestem meg mindenkiben. Engem semmi sem érdekelt, csak az, hogy hogyan éreznek, gondolkodnak a nők. Akkor tanultam meg mindent amit az emberekről lehet ezen a világon. A szemek mindent elárulnak, a mozgás a kéz tartása a non verbalitás, rettentő fontos. Maga olvas az emberekben mert hatalmas lelke van. Látom magán, ez egy adottság, becsülje meg. Legalább olyan adottság és készség mint az őszinteség, aminek akár hiszi akár nem hatalmas értéke van még ma is. Ahol én élek, a szónak óriási ereje van, ha valaki megegyezik valakivel szóban az olyan erővel bír mint itt egy hivatalos írásos szerződés. Ezt hiányolom az én drága szülőhazámból, a derűt és a becsületességet. Túl sok a bizalmatlanság és az árulás Budapesten, ritkán találkozom olyan pozitív személyiséggel mint maga. Most nézze meg ezt a festményt, sok elfolyó összefolyó festékfolt, ebben nem csak tudás inkább ötlet van. Mondjuk hogy mi vagyunk a fehér pöttyök a szétfolyó festékfoltokon. Hová tenné magát? Melyik pötty lenne maga? Ne mondja meg nekem, csak gondolkodjon el rajta. 

Ezen a szerda délutánon, mikor a nap aranysárgán besütött a galéria halszálkás parkettáira ez az öreg kócos festő visszalökött az életbe. Mindent elmondott úgy és akkor amikor szükségem volt rá. Finoman, kedvesen sok szeretettel és türelemmel. Az óriás nehezéket lebillentette a mellkasomról és úgy éreztem, hogy már nem fáj minden lélegzetvétel.
Nem találtam szavakat. Mondta hogy látogassam meg, ha Svájcban járok. Én csak annyit mondtam, hogy a lehető legjobbkor jött, és köszönöm, hogy a 3 napból amit Budapesten tölt, ezt a pár órát rám szánta.

Aztán kiléptem az utcára, ahol jázmin illat volt és napsütés.

elfolyt

valami nagyon felbillent és most olyan életet élek ami sokszor teljesen idegennek tűnik a számomra. hazajöttem, elköszöntem mcrtől ott abban a szép kicsi parkban natika levelével az ölemben. többen megkérdezték hogy jól vagyok-e teljesen lebőgtem a szemceruza nyomokat azokról a fekete zajokról. Olyan hirtelenséggel mentem el onnan, mint mikor ott találtam magam a beszálló kártyámmal a budapesti repülőtéren. Valahogy sosem tudtam rendesen elköszönni. minden hiányzik, az összes utcakő az északi akcentus, a fények a zajok talán még az a mélységes magány is amit ott éreztem. mert legalább éreztem valamit. most csak üresség van. nagy sötétkék hömpölygő üresség aminek a felszínén lubickolok. 

Matt segített levinni a bőröndömet a 3. emeletről és azt mondta, hogy ez legalább 50 kg.  Vékony de erős karjai voltak, Nem azon a napon szerettem belé, hanem mikor azt mondta, hogy rám bízza hogy látjuk-e még egymást.  A 24. születésnapomat és a következő napokat is együtt töltöttük sosem éreztem még ilyen furcsa keserédes bizsergést mikor vele voltam, olyan rétegeimet mozgatta meg amikről nem is tudtam, hogy létezik. pedig csak egy deszkás szeplős törött fogú kisfiú volt manchesterből akinek semmi sem szent. semmi közöm nem volt hozzá a szó átvitt értelmében sem de sokszor éreztem azt, hogy nem akarom ott hagyni. hogy hintázni és kergetőzni akarok vele, mint egy 12 éves kislány és nem törődni az igazi élettel. mikor elköszönt sírva mentem fel a lépcsőn furcsa katarktikus sírás volt majdnem nevetés..neki adtam egy gyűrűmet. elég színpadias. mikor hazaértem még sokat beszéltünk aztán egyre ritkábban. de még ma is gondolok azokra a napokra mikor bejártuk az egész várost és én nem akartam elengedni a kezét.

 Kócoskával elváltunk egymástól. tudom, hogy hiányzik és tudom, hogy fáj de nincs semmi de semmi amit tehetnék értünk. egyszerűen kitisztult a kép. hogy minden amiről álmodtunk, csak ábránd marad és amint kikerültem ebből a dkny illatú álomból minden egyre félelmetesebbnek és üresebbnek tűnt és tűnik még most is - de legalább valóságosnak.  Mert már nincsenek tervek nincsenek álmok csak a jelen van és sok elkapkodott döntés. mit nem adnék ha most megint visszakerülnék oda, az utolsó napomra mcrben mikor Matt megölelt és elmentem enni abba a meleg bárba ahol Sarah megmelegítette nekem az utolsó adag édeskrumpli levest pedig már zárni akartak. bárcsak megint láthatnám natikát és megölelhetném clara-t. 

olyan furcsa, hogy nem te hiányzol most hanem az életem egy másik országban. talán ezért fáj ez mert túl hirtelen szakadtam ki onnan nem tudtam letenni még azt a fonalat.   most meg mint egy gyáva kiskutya dörgölőzöm a farkasokhoz. 

semmit sem értek

csak arra az üres játszótérre tudok gondolni ahol összebarátkoztunk azzal a kóborkutyával. minden fenyőtüskére emlékszem minden annyira élénk még, előtte az erdőben ültem borzasztóan fújt a szél és nagyon szomorú voltam. ugyan az ismétlődik meg csak most nem a nagy pilisszentiváni fák alatt rogyok magamba hanem Brooklynban egyedül a lila-fehér-fekete nappaliban. ahol egyetlen egy kék vázának sincs hely. úgy érzem, hogy itt nekem sincs hely. én vagyok az a kurva kék váza. olyan dühös vagyok. összetörnék mindent magamat legelőször. Tiha most dörzsölhetné a tenyerét meg jöhetne a "én megmondtam" na de mindegy is. Ádámnak igaza van. az élet nehéz minek nehezítsük meg egymásét is minek okozzunk még több fájdalmat egymásnak mikor így is annyi van. az a vicces tudod, hogy most úgy érzem hogy az én fájdalmam középpontjában egyedül te állsz és nyomkodod a telefonodat. én meg csak állok és nézlek és nézlek és egyre jobban veszítem el az egyensúlyomat.
egyedül vagyok
teljesen egyedül.

it goes on

Nagyon ingatag.. az a fénysugár.

olyan sok emberrel találkozom itt, otthonról. és mindenkinek ugyanazt látom a szemében. nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi az, de valami szomorú csillogás. Erre te azt mondanád, hogy csak belelátom mindenkiébe a saját érzéseimet.
A tegnapi pincér fiú azt mondta, hogy finom a paradicsom leves de nem olyan, mint amit az anyukája készít, olyan nyálasan hangzik ez meg idétlenül de közben meg.. igen. nem olyan hanem más és idegen és ami idegen az nem mindig jó.

Minden szó kicsit átértékelődik. Mit jelent az, hogy otthon, mit jelent az, hogy boldogság. Sosem voltam még ilyen boldogtalan azt hiszem még akkor sem mikor elhagytalak.

- triste  ezt a szót szúrtam ki másodjára Abaka kopott szótárában - triste - avagy boldogtalan. olyan szépen cseng ez a szomorú szó.

Ricsi ma azt mondta, hogy nagyon szereti azt, hogy nem kell kimondania valamit ahhoz hogy értsem. Rádőltem a vállára és könnyes lett a szemem. Aztán átszaladtunk a zebrán és láttunk egy piros buszos óriás garázst, olyan volt mint egy buszraktár. Elmentünk egy szép kicsi étterem mellett és Ricsi azt mondta, hogy mennyire szeretne ide eljönni egyszer a szüleivel. Beülni és enni egy jót, anélkül hogy a pénzt kellene számolgatni. 

 Viszont legalább ma nem úgy sétáltam London ódon városában, hogy azt gondoltam volna, hogy én már soha többé nem leszek boldog. Ez egy folyamat, gyógyulás meg elszakadás meg elengedés. A legfájdalmasabb a legfájdalmasabbak közül. És nem nem tudok most boldog lenni de talán ez is rendben van. Talán. És lehet, hogy idővel jobb lesz de lehet, hogy csak akkor ha otthon leszek. Bárhol is legyen az. Nem tudom miért van ez ennyire mélyen bennem ennyire kiírthatatlanul de lehet, hogy most ezt muszáj megélni. Aztán ha elmúlt majd az is lehet, hogy acélosabb leszek. 

Csak olyan piszkosul tud fájni, hogy nem tudom megosztani veletek a szépségeket amiket látok. Vagy, hogy nem lehet megfogni a kezeteket. 

36 fokos láz

Olyan sokat gondolok Rád mostanában Attila. A szavaid kinyitják kopottas ablakaimat, mint mikor az asztalon feküdtem meztelenül. Hűvös nyári szellő szaladt be az ablakon. Sok kékre kellett gondolnom, hogy a tűk működjenek. Tihamér szemére gondoltam, aztán a tengerre. 

Vérzik a szívem érted, és ma először gondoltam arra, hogy én vagyok a Judit pontosabban én voltam Ő. Aki megtalálta a zsebedben a Flórának írt verset...aki minden nap a küszöbödön állva várt hogy hazaérkezz. Te mondtam talán a 300. oldalon talán máshol, de a lényeg megmarad. Vártam rád a játszótéren és nem jöttél, pedig a szebbik kalapomat vettem fel miattad.
Ilyenkor vajon, ki az ostoba? Szerintem mindig az, aki várakozik. 
A kiszolgálatottság sosem lehet elegáns. 

Iván képzeld.
Csomagot kaptam otthonról, a mi csodálatos cseresznyefás budakalászunkról. A hatalmas doboz alján megtaláltam Anya régi József Attila összesét amit már évek óta a szekrényemen őrzök. 
Azóta minden este olvasok belőle néhány oldalt. Könnyzápor. Mintha egy hatalmas kútba néznék. Egy hatalmas mély hűvös kútba. 

Más lett a szomorúság is. Sokkal tisztább. Olyan ez mint egy megtisztulás. Azt hiszem nem lehet máshol élni. Mert ez a messzeség mindig fáj, mint mikor meghal az akit szeretünk. Mert most sem fáj kevésbé, ha a Tatára vagy a Papára gondolok és arra hogy milyen érzés volt megfogni a kezüket.

 Egyszer Apa azt mondta, hogy milyen érdekes foglalkozása van a költőknek, azokat a szavakat amiket mi mind ismerünk és használunk olyan sorrendbe teszik, ami másokat boldoggá tesz. Ha ez eszembe jut, mindig vidám leszek. Csak sorrendbe kell tenni a megfelelő szavakat Iván. 

Talán a vasszögek is meghajlanak egyszer.

ülni állni...

Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,
óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni,
öregasszonyt cirógatni,
jóízű bablevest enni,
sár van, lábujjhegyen menni,
kalapom a sínre tenni,
a tavat csak megkerülni,
fenekén ruhástul ülni,
csengő habok közt pirulni,
napraforgók közt virulni -
vagy csak szépet sóhajtani,
csak egy legyet elhajtani,
poros könyvem letörülni, -
tükröm közepébe köpni,
elleneimmel békülni,
hosszú késsel mind megölni,
vizsgálni, a vér hogy csordul,
nézni, hogy egy kislány fordul -
vagy csak így megülni veszteg -
fölgyujtani Budapestet,
morzsámra madarat várni,
rossz kenyerem földhöz vágni,
jó szeretőm megríkatni,
kicsi hugát ölbe kapni
s ha világ a számadásom,
úgy itt hagyni, sose lásson - -

ó köttető, oldoztató,
most e verset megirató,
nevettető, zokogtató,
életem, te választató!

you go girl.

olyan ingatag... az a fénysugár. lehet hogy tényleg csak álmokat kergettünk,? lehet hogy nem törvényszerű ha két ember szereti egymást, akkor kézenfogja járjanak örökre? Mert míg én egy érthetetlen angol városban kurátornak tanulok, te szaladsz és elfoglalt vagy és már alig látom az arcod. hatalmas óceán választ szét minket és nem tudok semmit, csak hogy szétszakadok. neked teljesült az álmod. most viszakoznál hogy így nem teljes. bele kell törődnöm, hogy mégis.. hogy sajnos lehet az ember boldog mással is, még ha nem is akar. mert mindig lesz másik. ez inkább a választásról szól. 
csak most, mintha nem lenne választásunk. 
nem tudom megérteni. hogy miért kell elszakadnunk. mert rosszabb ez mint egy gyomorszájon vágás. Olyan szomorú mint az a kicsi veréb, aki nekirepült a balatoni ablakunknak. mióta manchesterben vagyok, egy dolog megy a síráson kívül. a lassú beletörődés.
törődj bele, hogy nincs senki de senki aki megnyugtathatna azzal, hogy minden rendben lesz.