it goes on

Nagyon ingatag.. az a fénysugár.

olyan sok emberrel találkozom itt, otthonról. és mindenkinek ugyanazt látom a szemében. nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi az, de valami szomorú csillogás. Erre te azt mondanád, hogy csak belelátom mindenkiébe a saját érzéseimet.
A tegnapi pincér fiú azt mondta, hogy finom a paradicsom leves de nem olyan, mint amit az anyukája készít, olyan nyálasan hangzik ez meg idétlenül de közben meg.. igen. nem olyan hanem más és idegen és ami idegen az nem mindig jó.

Minden szó kicsit átértékelődik. Mit jelent az, hogy otthon, mit jelent az, hogy boldogság. Sosem voltam még ilyen boldogtalan azt hiszem még akkor sem mikor elhagytalak.

- triste  ezt a szót szúrtam ki másodjára Abaka kopott szótárában - triste - avagy boldogtalan. olyan szépen cseng ez a szomorú szó.

Ricsi ma azt mondta, hogy nagyon szereti azt, hogy nem kell kimondania valamit ahhoz hogy értsem. Rádőltem a vállára és könnyes lett a szemem. Aztán átszaladtunk a zebrán és láttunk egy piros buszos óriás garázst, olyan volt mint egy buszraktár. Elmentünk egy szép kicsi étterem mellett és Ricsi azt mondta, hogy mennyire szeretne ide eljönni egyszer a szüleivel. Beülni és enni egy jót, anélkül hogy a pénzt kellene számolgatni. 

 Viszont legalább ma nem úgy sétáltam London ódon városában, hogy azt gondoltam volna, hogy én már soha többé nem leszek boldog. Ez egy folyamat, gyógyulás meg elszakadás meg elengedés. A legfájdalmasabb a legfájdalmasabbak közül. És nem nem tudok most boldog lenni de talán ez is rendben van. Talán. És lehet, hogy idővel jobb lesz de lehet, hogy csak akkor ha otthon leszek. Bárhol is legyen az. Nem tudom miért van ez ennyire mélyen bennem ennyire kiírthatatlanul de lehet, hogy most ezt muszáj megélni. Aztán ha elmúlt majd az is lehet, hogy acélosabb leszek. 

Csak olyan piszkosul tud fájni, hogy nem tudom megosztani veletek a szépségeket amiket látok. Vagy, hogy nem lehet megfogni a kezeteket. 

36 fokos láz

Olyan sokat gondolok Rád mostanában Attila. A szavaid kinyitják kopottas ablakaimat, mint mikor az asztalon feküdtem meztelenül. Hűvös nyári szellő szaladt be az ablakon. Sok kékre kellett gondolnom, hogy a tűk működjenek. Tihamér szemére gondoltam, aztán a tengerre. 

Vérzik a szívem érted, és ma először gondoltam arra, hogy én vagyok a Judit pontosabban én voltam Ő. Aki megtalálta a zsebedben a Flórának írt verset...aki minden nap a küszöbödön állva várt hogy hazaérkezz. Te mondtam talán a 300. oldalon talán máshol, de a lényeg megmarad. Vártam rád a játszótéren és nem jöttél, pedig a szebbik kalapomat vettem fel miattad.
Ilyenkor vajon, ki az ostoba? Szerintem mindig az, aki várakozik. 
A kiszolgálatottság sosem lehet elegáns. 

Iván képzeld.
Csomagot kaptam otthonról, a mi csodálatos cseresznyefás budakalászunkról. A hatalmas doboz alján megtaláltam Anya régi József Attila összesét amit már évek óta a szekrényemen őrzök. 
Azóta minden este olvasok belőle néhány oldalt. Könnyzápor. Mintha egy hatalmas kútba néznék. Egy hatalmas mély hűvös kútba. 

Más lett a szomorúság is. Sokkal tisztább. Olyan ez mint egy megtisztulás. Azt hiszem nem lehet máshol élni. Mert ez a messzeség mindig fáj, mint mikor meghal az akit szeretünk. Mert most sem fáj kevésbé, ha a Tatára vagy a Papára gondolok és arra hogy milyen érzés volt megfogni a kezüket.

 Egyszer Apa azt mondta, hogy milyen érdekes foglalkozása van a költőknek, azokat a szavakat amiket mi mind ismerünk és használunk olyan sorrendbe teszik, ami másokat boldoggá tesz. Ha ez eszembe jut, mindig vidám leszek. Csak sorrendbe kell tenni a megfelelő szavakat Iván. 

Talán a vasszögek is meghajlanak egyszer.

ülni állni...

Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,
óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni,
öregasszonyt cirógatni,
jóízű bablevest enni,
sár van, lábujjhegyen menni,
kalapom a sínre tenni,
a tavat csak megkerülni,
fenekén ruhástul ülni,
csengő habok közt pirulni,
napraforgók közt virulni -
vagy csak szépet sóhajtani,
csak egy legyet elhajtani,
poros könyvem letörülni, -
tükröm közepébe köpni,
elleneimmel békülni,
hosszú késsel mind megölni,
vizsgálni, a vér hogy csordul,
nézni, hogy egy kislány fordul -
vagy csak így megülni veszteg -
fölgyujtani Budapestet,
morzsámra madarat várni,
rossz kenyerem földhöz vágni,
jó szeretőm megríkatni,
kicsi hugát ölbe kapni
s ha világ a számadásom,
úgy itt hagyni, sose lásson - -

ó köttető, oldoztató,
most e verset megirató,
nevettető, zokogtató,
életem, te választató!

you go girl.

olyan ingatag... az a fénysugár. lehet hogy tényleg csak álmokat kergettünk,? lehet hogy nem törvényszerű ha két ember szereti egymást, akkor kézenfogja járjanak örökre? Mert míg én egy érthetetlen angol városban kurátornak tanulok, te szaladsz és elfoglalt vagy és már alig látom az arcod. hatalmas óceán választ szét minket és nem tudok semmit, csak hogy szétszakadok. neked teljesült az álmod. most viszakoznál hogy így nem teljes. bele kell törődnöm, hogy mégis.. hogy sajnos lehet az ember boldog mással is, még ha nem is akar. mert mindig lesz másik. ez inkább a választásról szól. 
csak most, mintha nem lenne választásunk. 
nem tudom megérteni. hogy miért kell elszakadnunk. mert rosszabb ez mint egy gyomorszájon vágás. Olyan szomorú mint az a kicsi veréb, aki nekirepült a balatoni ablakunknak. mióta manchesterben vagyok, egy dolog megy a síráson kívül. a lassú beletörődés.
törődj bele, hogy nincs senki de senki aki megnyugtathatna azzal, hogy minden rendben lesz.

go insane

Holnap után indulok Manchesterbe. It's really happening. Nem vihetem magammal a Nagy Lászlóba karcolt betűidet nem vihetem még a kedvenc pulóveremet sem. Andrist sem akit még 96 napig nem látok. De szerencsére az itthoni nyúlós ragadós depressziós nemzeti helyzetet sem viszem magammal.
de az igazi australian sound-ot mindenképpen

https://soundcloud.com/yahtzel

out getting ribs

próbálgatom ezeket a szavakat a számon, mint messze meg egyedül és nem értem. nem jut el hozzám a jelentése. a súlya. mindenki menekül innen egyébként, bakó összes barátja, az ismerőseim negyede. szóval most már ő is kedves hozzám. a bakó.

megjelentél a hosszú vékony végtagjaiddal, a barnákkal és a zöldekkel - nevettem. fura, hogy még mindig dühös leszek ha látlak. pedig te már mennyire messze vagy.
 meg kell tudni bocsátani. hogy ne lehessen egy csontváz sem a szekrényben. pedig még lucának sem tudok. nekem ez nehezen megy. nem felejtek elefánt vagyok egy dühös kis elefánt.

nem tudom miért félsz Iván. csak az fél akit még nem hagytak el. amint megtudod hogy mi az a fájdalom már nem reszketsz tőle annyira, nem? én azt hiszem így működöm. nem tudom hány szerelem van az életben. csak azt tudom, hogy nem szabad félni.

angolul fogok tanulni. művészetet. de még nem tudom melyik földrészen. sőt azt sem tudom mikor indulok. most még nagyon bizonytalan itt minden, de a legvalószínűbb hogy manchester 1év és utána szaladok az andrishoz.
tervek azok bizony vannak.. egyébként bánt hogy már nem itt laksz, ez is azt igazolja hogy minden megváltozik és hogy felnőttünk és ez nagyon tud fájni. nem gömbölyödhetek sündisznóvá anyám ölében. hanem bőröndöket kell cipelnem és olvasnom és tanulnom és boldogulnom.
mindezt persze egyedül
teljesen egyedül

rémálom

lassan a nap is felkel. te meg ájultan alszol odafenn. edvin helyét néha átveszi a bazs mert ő igazán tudott hallgatni. jó pszichológus lesz belőle. szóval az a helyzet hogy megint kihámozódtam magamból. nagyon nagyon nagyon régóta először. karak a lábamon alszik. ádám megelőzi a pánikrohamomat hálás vagyok érte. mit tudnál nekem mondani? mondanál nekem valamit? meztélláb sétálnék haza, de előtte levenném a parfümszagú pólódat. hamarosan elmész, és én nem fekszem melletted. rég éreztem magam ennyire zaklatottnak. azt hiszem nem való nekem ez az érzés. én szabad akarok lenni. teljesen szabad.
nem tudok mit kezdeni azzal, hogy ember vagy. én vagyok anna? üres vagyok. félek. belebújnék anya ölébe. megállás nélkül zokognék. nem tudok szeretni. nem tudok semmit csak hogy utálom hogy nem tudok kivétel lenni. nem vagyok kivétel. egy vagyok a száz közül, vagy rosszabb. nem vagyok senki
de senki
remegő kézzel tihamért hívtam. nem jutott eszembe más aki megnyugtathatna. üres vagyok és nem nekem nem való senki. de senki.
láthatalanná váltam, most örülnék ha hegedülnél, talán kifutnának a könnyeim is akik idebenn nyomorognak ki akarok sétálni ebből a városból. megint ott lehetnénk attilával a hegy tetején  és néznénk a fényszennyezést
csak tudod pont az a baj. hogy tudok mindent.

pauer gyulával akarok sétálni egy nagy üres mezőn.. megkérdezném hogy mit lehet tenni ilyenkor. mikor minden alatt vagy és nem találod a megoldást. sosem éreztem ilyen félelmet. időutazás.
nem merek elaludni de nem is tudok.
rémálom